Általában úgy ismernek, hogy nagyon nehéz kihozni a sodromból, engem igazán mérgesnek, idegesnek még kevés ember látott – egyrészt tényleg ilyen vagyok, másrészt igyekszem palástolni, ha nagyon kész vagyok. Mostanában azonban azt veszem észre magamon, hogy egyre ingerültebb, feszültebb vagyok, és nehezebben kezelem a dolgokat, mint régen. Persze erről egyrészt magam is tehetek, másrészt viszont szembesülök egy csomó dologgal, ami feltolja az agyam, vagy még többször inkább elkeserít. Időnként azt is érzem, hogy irigy vagyok, ezt pedig mindig is igyekeztem elkerülni, de egyszerűen szar látni, hogy körülöttem az emberek haladnak előre, én meg (ismétlem, a saját hibámból) csak topogok egy helyben.

Nagyon, de nagyon rám férne néhány nap tényleges semmit tevés, de olyan igazi, egész nap döglős, kicsit mászkálós, nem dolgozós, semmin sem agyalós szabadság. Kár, hogy teljességgel kivitelezhetetlen.

Mostanában megint kevesebbet alszom. Sok minden pörög az agyamban, de legalább a filmezés leköt – még megvan a filmkocka lendülete, kicsit féltem tőle, hogy ez is hamar el fog múlni, mint oly sok minden más korábban. Mégis, néha azt érzem, csak azért veszek elő egy szar filmet is, hogy elterelje a gondolataimat. Fáradtnak érzem magam, pedig most pörög minden – a meló is rendben van. Olyan, mintha beálltam volna egy biztonságos, rutin üzemmódba – minden nap teljesítem, amit kell, de valami hiányzik. Magam sem tudom megfogalmazni, és biztosan lesz olyan, aki félre fogja majd ezt jól érteni (egyvalaki biztosan), nem panaszkodni akarok, csak keresem a választ a bepunnyadásra. Nem is emlékszem, mikor csináltam olyan régi típusú őrültséget. Lehet, már nem is kellene ilyeneken agyalnom, hiszen egészen más most a helyzet – ez volt az, amit szerettem volna : egy család, amiben nem vagyok egyedül, egy társ, akihez jó hazajönni, akit jó betakargatni most is, ahogy alszik mögöttem a kanapén, vigyázni rá, és segíteni, hogy a szervezete legyőzze ezeket a fránya kórokat.

Mostanában megint kevesebbet alszom, de egészen más miatt, mint pár évvel ezelőtt. Megnyugtat, hogy reggel hulladék fáradt vagyok – hülyén hangzik, tudom – de ebből tudom, nem estem vissza, csak változtatnom kell, hogy picit lazuljanak azok a hülye tekervények a fejemben.

Írni fogok, olyanokról is, amik lehet bántóan hangzanak, mert szükségem van rá, hogy kimondjak dolgokat – és csak bízni tudok benne, hogy nem kell majd magyarázkodnom senkinek. Uff.

Szerencsés ember vagyok. Amikor általános iskolába jártam, a vége felé már lehetett hittant tanulni annak, aki akart, de nem volt kötelező. Egy olyan embertől kaptam meg az alapokat, aki azt tanította, amit Ő gondolt az irodalomról és a történelemről, és nem azt, amit előírtak neki. Középiskolába olyan iskolába járhattam, ami (sok egyéb) mellett azt tanította, amire szükségem volt, ami elég volt ahhoz, hogy nyugodtan bekerülhessek egyetemre. A középsuli kellően laza volt, mai szóhasználattal élve liberális, viszont olyan szakmai képzést kaptunk, amit kevesen az országban. Az egyetemen állami pénzen elvégezhettem a főszakomat, bár nem volt egyszerű bekerülni, de nem is volt mission impossible. A további diplomákat már önköltségen szereztem, hála a szüleimnek, akik sokat támogattak, és annak, hogy annyira azért nem utálok dolgozni, mint az időnként látszik : 19 éves korom óta van folyamatosan állásom, végig az iskola mellett is dolgoztam. Használható szakmák vannak a kezemben, nagyképűség nélkül állíthatom, nagy valószínűséggel én mindig fogok magamnak normális munkát kapni.

35 leszek tavasszal. Tanár ismerősöktől, és az internetről is hallom-olvasom, hogy mennyire kétségbe vannak esve a diákok. Éveket tettek arra, hogy felkészüljenek az egyetemre, egy bizonyos szakra, és most elveszik tőlük a lehetőséget. Nem is beszélve a szüleikről. Ha nekünk most lenne kettő, de akár egy felvételi előtt álló gyerek, és nem sikerülne neki az államilag támogatott, akkor annak ellenére, hogy azért nem keresünk rosszul, igencsak megviselné a kasszát a tandíj. Két gyerek esetén meg kb. lehetetlen lenne, főképp, ha esetleg lakhatást is kellene fizetni. Megértem ezeket a srácokat, hogy külföldre akarnak menni – és igenis, aki tud, menjen. Nem egyszerű az sem, és pénzbe is kerül, de az, ahogy most viselkedik a kormányzat az oktatással, tűrhetetlen. Értem én, hogy kétkezi munkásokra van szükség, de könyörgöm, akkor teremtsék meg a feltételét annak, hogy vonzó legyen újra kőművesnek meg asztalosnak menni – mert azt ne várják, hogy életcélként az elitgimibe járó gyerekek a minimálbéren tengődést tekintsék.

A másik, amit nem értek. Ezek a gyerekek bőven nagykorúak lesznek mind 2014-re, szavazó állampolgárok. Komolyan gondolja a Fidesz, hogy ez a réteg nem fog ELLENÜK szavazni? Vagy ez a két-három évfolyam, aki addig végez nem érdekes?

Szerencsés ember vagyok – mert nem idén érettségizek. Kitartás azoknak, akiknek ezt dobta a gép!

Pénteken du. elvonultunk céges összeröffenésre, Fenyőharaszt volt a célpont. Jó társaság, mátrai borok, egy kis póker, szombat reggel előadások, fejtágítás, de semmi vészes, aztán ebéd, kora du. már otthon is voltam.

Egy éjszaka volt csak, de mégis. Kényelmetlenül éreztem magam, nem találtam a helyem, mert hiányzott. Hiányzott az, hogyha oldalra fordulok, ott alszik mellettem, hallgatom a szuszogását, megnyugtat, megmosolyogtat. Hiányzott az, hogy ezredszer is rám szól, hogy miért nem alszom már.

Jó érzés volt hazamenni. Haza Hozzá.

A hétvégén fúrtam fel Marlen régi képeit a hálóban, és miközben pakoltam a falra a szüleiről, nagyszüleiről készült fotókat, azon gondolkodtam, hogy nekem mennyire nincsenek ilyen tárgyi emlékeim sem a családomról, sem magamról. Furcsa, mert ugye elég sokat fotóztam, de képeim javarészt csak a közelmúltból vannak. Tuti rejtegetnek anyámnál a fiókok eldugott fényképtartókat, de valahogy hozzám sosem került belőlük. Néha jó lenne elővenni, nézegetni azt, amikor még úgy tűnt, minden rendben van. Jó lenne kép magamról is, nem is nagyon készült pl. akkor, amikor még hátközépig érő hosszú hajam volt, vagy amikor a rádióban ügyködöm, DJ pultos képem is csak az  a pár van, az is összevissza. Azt hiszem, legközelebb, ha megyek hosszabb időre haza, viszem a laptopot meg a scannert, és összegyűjtök pár régi emléket. Egyszerűen szükségem van rá, hogy ne felejtsek, még ha szentimentálisnak tűnik is.

Van az a klasszikus jelenet a Macskafogóban, amikor Lusta Dick őrmester a vámpírok fogságába kerül, és ugye szívás előtt még egy utolsót fújni szeretne, mire a fővezér kifejti, hogy “Pedro amigo mio, ma is konzervvért iszunk, kár lenne ezért a tehetséges gyerekért” – nos, így vagyok én is Giró-Szász Andrással.

Múlt héten a szokásos esti horror volt műsoron (“belenéztünk Kálmán Olgába”), ahol is a kormányszóvivőt próbálta meginterjúvolni a riporternő. Korábban több műsorban láttam Giró-Szászt, olvastam több elemzését, publikációját, és szakmailag mindig nagyon rendben volt, kifejezetten örültem, hogy egy tőlem ellenkező politikai nézeteket valló profitól is észérveket kapok, amiket ha kell, el is tudtam fogadni. Logikusan felépített, érthető anyagok voltak ezek, mentesek midenféle elvakultságtól, vagy túlzott meggyőzni akarástól – olyan, amilyennek egy politikai elemző írásnak lennie kell.

Ezzel szemben az utóbbi időben nagy csalódás a kormányszóvivői munkája. Mintha lenne az a pénz, amiért ….. Szokatlan, és számomra elfogadhatatlan, hogy egy ilyen tehetséges ember Szíjjártó “papagáj” Péter szintjére süllyedjen, és ne tudjon értelmesen válaszolni, mindenre csak ugyanazt a sablont ismételgesse. Látszott, hogy a végén már komolyan felhúzta magát, és ritkán tudott a műsorvezető szemébe nézni, illetve feltűnt, hogy gyakorlatilag minden mondatát “már elnézést” vagy a “bocsánat, de” szavakkal kezdte. Most akkor vagy kemény kormányszóvivők vagyunk, vagy folyamatosan elnézést kérünk, a szememben a kettő nem fér össze. Mindenesetre én éreztem magam kényelmetlenül a helyében.

Pedro amigo mio, kár volt ezért a tehetséges gyerekért!

Ha azt mondom, Dominic Sena, gondolom, keveseknek ugrik be bármi is. Ha segítek kicsit, hogy Robert Duval, szerintem még mindig nem, de ha leírom azt, hogy Nicolas Cage és Angelina Jolie, szerintem jópár embernek beugrik a Tolvajtempó című film. Ezek ismeretében, ha azt mondom, Unikornis, esetleg Eleanor, közelebb leszünk a megoldáshoz?

1964 – ben járunk, amikor a Ford kitalálta a “pony car” stílust, ami gyakorlatilag egy megfizethető árú, kompaktabb méretű sportos autót jelentett. Válasz volt ez a Chevy Camarora, vagy a Plymouth Barracuda-ra. Ez lett a Ford Mustang, ami nevét a második világháborús repülőről, a P-51 Mustangról kapta a nevét. Sikerszéria lett, jól mutatja, hogy jelenleg is nagy sikereknek örvend az ötödik generáció, amit 2005 óta gyártanak. Az első generáció 64-től 73-ig készült, és mondhatni, klasszikus darabok készültek ekkor. Az első kabriók után elkészültek a Fastback (csapotthátú) változatok, mindenféle motorral, volt itt “kisebb”, 2.8 literes 4 hengeres 101 pacival, de készült V8 289 köbincses (4,7 literes) aggregáttal is. Mindehhez amerikai szinten mérve alacsonyabb súly társult. Hatalmas siker volt, úgy tervezték, első évében 100000 példányt adnak el belőle, amiből aztán több, mint 400000 lett, köszönhetően alacsony árának is (akkoriban 2400 dollár alatt meg lehetett venni ezt a kocsit).

Chip Foose. Aki szereti az amerikai autókat, annak ez a név mond valamit. 2000-ben készült egy autós mozi, a már említett szereplőkkel, és egy kocsival, amire a főhős mindig is vágyott. Egy 67-es Shelby Mustangra. A Shelby a Ford hivatalos tuningcége, a mai napig ők készítik a legdurvább Mustangokat. A 67-es is egy igen jól sikerült darab, a GT500-asba egy 428 köbincses, 335 lovas motor került. Ebből egy példányt vett kezelésbe Chip Foose a film készítőinek kedvéért, és a Unique Performance céggel karöltve (akik azóta sajnos csődbe mentek) elkészítettek az Eleanort.

Itt figyel a polcon, a második helyen az Eldorado mellett. 1:18-as méretben is lélegzetelállító, egy “alap” Mustang manapság 10-13 millió körül kapható itthon, egy ilyen Eleanor most is van az E-Bay-en, 124.900 dollárnál jár most, ez mai árfolyamon 31,5 millió. A hülyének is megéri. (ha esetleg érdekel, itt a link, de ha megveszed, vigyél el egy körre, légysziiii) Egy újabb autó, amit birtokolnom kell, mielőtt végzek földi életemmel

A sorozat folytatódik, még 9 autó várja, hogy bemutassuk.

2011 tele volt nagy vödrökkel, azok meg teli fekáliával, amik aztán szépen sorban rám is borultak. Nem akartam én aláállni egyiknek sem, de aztán mégis, volt pár belőle, amit már én rántottam magamra. Most itt állok 2012 küszöbén, elmegyek mindjárt lezuhanyozni, és azon leszek minden erőmmel, hogy soha többet ne legyek szaros, még akkor sem, ha mások lefognak, és rám akarják kenni az anyagot. Nincs más vágyam a jövő évre. Boldogot minden kedves olvasómnak, már ha van még olyan

Kevesen vádolhatnak meg azzal, hogy stabil 2/3-os szavazó lennék, mégsem ez az, amiért most a Klubrádióról szeretnék írni pár sort. Néhány napja lett 10 éves a rádióadó, én akkor ismerkedtem meg vele, amikor a fővárosba kerültem. 3 olyan műsor volt, ami “rászoktatott” a hallgatására, kár, hogy ezekből ma már csak egy él.

Nem nehéz kitalálni, mi volt az első, ami miatt képes voltam tovább autókázni haza a munkából, csak hogy a rádióban hallgassam. Igen, ez a Büntető mozidélután, Galambbal. Jómagam is készítettem filmes rádióműsort, de az, ahogy ezt a trailerek magyar-hangja csinálta, elsőrangú volt. Fanyar humor, éles kritikai hang, aki azért bőven tudott dicsérni, a stílusa és ízlésvilága nagyon közel áll hozzám, a válogatott zenékről meg még nem is beszéltünk. Hiányzik ma egy ilyen műsor, szinte sehol nem kaphatsz ilyet, egyetlen rádióban sem.

A másik nagy kedvencem az Addig jó, míg Kádár él. Pálinkás Szűcs Róbert feldobott egy témát, a hallgatók betelefonáltak, alapszabály, hogy nincs aktuálpolitika, és lehetőleg a témától se térjen el a beszélgetőpartner. Ma fut egy hasonló műsor, Cukormáz címmel, viszont már csak 1 óra a műsoridő, ezért, ha beesik egy kevésbé érdekes telefonáló, lőttek is a műsornak. Két órában sokkal tartalmasabb volt, kár érte.

A harmadik, ami ma is megy, igaz, állandó ismétlésekkel, az Aczélsodrony. Aczél Endre, az Ő sajátos stílusában, tényszerűen mutat be egy egy évet a 60-as évektől indulva a rendszerváltásig. Belpolitika, külpolitika, művészet, az adott kor zenéivel, és Aczél fantasztikus fordításaival, imádom, ahogy minden angol szám címét elmondja magyarul is, nem is beszélve a zárójel használatáról A sportadások az anekdotákkal meg igazi unikum egy olyan sportbolondnak, mint én.

Persze azóta már más műsorokat is szívesen hallgatok, mondhatni, a kedvenc adóm lett, relatíve fiatal korom ellenére. Remélem, megmarad még jó sokáig, és addig is boldog születésnapot így utólag is, Klubrádió!