DzsonMeklén

Posted on Posted in gondolkodom

Még mondja valaki, hogy a magányos hősök ideje lejárt. Mi lenne velünk, ha már John McClane sem mentene meg minket, ha mondjuk beszorulunk egy tízemeletesbe Újpest közepén? Régi film, ezerszer láttuk már, mégis itt ülök, blogot írok és közben megy mellettem. Ugyanúgy szurkolok az atlétatrikósvérescigarattázós rendőrnek, mint a legelső alkalommal, amikor láttam.

Valami különös, megmagyarázhatatlan, mármár gyermeki öröm tölt el, ha moziban, színházban vagyok, vagy ha látok egy jó filmet otthon. Mindig is vonzott a film és a színház világa, de sosem volt elég exhibicionizmus bennem, hogy kiálljak a színpadra ebben a formában. Zenéltem már emberek előtt nem kevésszer, rádiózom, de egy színpadi előadás azért más feladat. Így megmarad a csodálat, amivel adózom azok előtt, akik estéről estére szórakoztatnak minket. Igazándiból azt sajnálom, hogy az ember nem mehet minden nap valamilyen előadásra. Akarok egy saját színházat 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.