Martin Gore, Depeche Mode

Enjoy The Silence

Posted on Posted in gondolkodom

Vannak napok, amikor egy végtelenítő gomb jó lenne a youtube-ra. Bár legalább addig is úgy tűnik, mintha élnék, miközben visszaléptetem a video elejére a csúszkát. Mint az életemben. Végigmegy a dal, és bár már Martin Gore első pengetésekor tudom, hogy ez fájni fog, a koncertfelvétel utolsó tapsánál automatikusan tekerek vissza. Ugyanazokat a kurva köröket futom, ugyanazokkal a sablonokkal, és ofkorsz ugyanazzal az eredménnyel. Rutint vitt az életembe az életmódváltás, de nem vagyok benne biztos, hogy ez jó irány. Felállok, mert fel kell, de vannak pillanatok, amikor inkább csak pihennék még egy kicsit a padlón. Talán Siska írta pár napja, hogy ha megcsókolta a földet, addig lent maradt, amíg majdnem teljesen rendbe nem jött, és bár ez a környezetétől egy nagyfokú elfogadást igényelt, nem vagyok benne biztos, hogy nem Ő csinálja jól.

Baszottul unom már, hogy mindig nekem kell az erősnek lennem, hogy mindig nekem kell kimosni mások szennyesét, akkor is mosolyogni és segíteni akár egy egyszerű fordítási kérdésre is, amikor legszívesebben ordítanék, mert tudom, hogy azzal a segítséggel pont magam alatt vágom a fát, és mást segítek közelebb egy olyan célhoz, amit nagy valószínűséggel sosem érdemelt meg.

Nagy szivem van. Aha. Tényleg. Bár, felénk falun ezt úgy mondják: balek vagy édes fiam, egy igazi birka. Mégsem hibáztathatok senkit, mert pisztolyt tényleg nem tart senki a fejemhez, hogy csináljam azt, amit csinálok.

Még a rohadt okosórám is beszól, ne legyek már tétlen, csináljak egy törzscsavarást.

Nem az kellene. Egy rohadt nagy hátraarc, arra lenne inkább szükségem. Addig meg, pengess csak Gore.

All I ever wanted
All I ever needed
Is here in my arms
Words are very unnecessary
They can only do harm

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.