Lemerült Duracell nyuszi

Posted on 1 Comment

Általában úgy ismernek, hogy nagyon nehéz kihozni a sodromból, engem igazán mérgesnek, idegesnek még kevés ember látott – egyrészt tényleg ilyen vagyok, másrészt igyekszem palástolni, ha nagyon kész vagyok. Mostanában azonban azt veszem észre magamon, hogy egyre ingerültebb, feszültebb vagyok, és nehezebben kezelem a dolgokat, mint régen. Persze erről egyrészt magam is tehetek, másrészt viszont szembesülök egy csomó dologgal, ami feltolja az agyam, vagy még többször inkább elkeserít. Időnként azt is érzem, hogy irigy vagyok, ezt pedig mindig is igyekeztem elkerülni, de egyszerűen szar látni, hogy körülöttem az emberek haladnak előre, én meg (ismétlem, a saját hibámból) csak topogok egy […]

Reboot

Posted on Leave a comment

Mostanában megint kevesebbet alszom. Sok minden pörög az agyamban, de legalább a filmezés leköt – még megvan a filmkocka lendülete, kicsit féltem tőle, hogy ez is hamar el fog múlni, mint oly sok minden más korábban. Mégis, néha azt érzem, csak azért veszek elő egy szar filmet is, hogy elterelje a gondolataimat. Fáradtnak érzem magam, pedig most pörög minden – a meló is rendben van. Olyan, mintha beálltam volna egy biztonságos, rutin üzemmódba – minden nap teljesítem, amit kell, de valami hiányzik. Magam sem tudom megfogalmazni, és biztosan lesz olyan, aki félre fogja majd ezt jól érteni (egyvalaki biztosan), nem […]

Az oktatásról

Posted on 1 Comment

Szerencsés ember vagyok. Amikor általános iskolába jártam, a vége felé már lehetett hittant tanulni annak, aki akart, de nem volt kötelező. Egy olyan embertől kaptam meg az alapokat, aki azt tanította, amit Ő gondolt az irodalomról és a történelemről, és nem azt, amit előírtak neki. Középiskolába olyan iskolába járhattam, ami (sok egyéb) mellett azt tanította, amire szükségem volt, ami elég volt ahhoz, hogy nyugodtan bekerülhessek egyetemre. A középsuli kellően laza volt, mai szóhasználattal élve liberális, viszont olyan szakmai képzést kaptunk, amit kevesen az országban. Az egyetemen állami pénzen elvégezhettem a főszakomat, bár nem volt egyszerű bekerülni, de nem is volt […]

Hozzá

Posted on 1 Comment

Pénteken du. elvonultunk céges összeröffenésre, Fenyőharaszt volt a célpont. Jó társaság, mátrai borok, egy kis póker, szombat reggel előadások, fejtágítás, de semmi vészes, aztán ebéd, kora du. már otthon is voltam. Egy éjszaka volt csak, de mégis. Kényelmetlenül éreztem magam, nem találtam a helyem, mert hiányzott. Hiányzott az, hogyha oldalra fordulok, ott alszik mellettem, hallgatom a szuszogását, megnyugtat, megmosolyogtat. Hiányzott az, hogy ezredszer is rám szól, hogy miért nem alszom már. Jó érzés volt hazamenni. Haza Hozzá.

Képek

Posted on Leave a comment

A hétvégén fúrtam fel Marlen régi képeit a hálóban, és miközben pakoltam a falra a szüleiről, nagyszüleiről készült fotókat, azon gondolkodtam, hogy nekem mennyire nincsenek ilyen tárgyi emlékeim sem a családomról, sem magamról. Furcsa, mert ugye elég sokat fotóztam, de képeim javarészt csak a közelmúltból vannak. Tuti rejtegetnek anyámnál a fiókok eldugott fényképtartókat, de valahogy hozzám sosem került belőlük. Néha jó lenne elővenni, nézegetni azt, amikor még úgy tűnt, minden rendben van. Jó lenne kép magamról is, nem is nagyon készült pl. akkor, amikor még hátközépig érő hosszú hajam volt, vagy amikor a rádióban ügyködöm, DJ pultos képem is csak […]

A kormányszóvivő halála

Posted on 2 hozzászólás

Van az a klasszikus jelenet a Macskafogóban, amikor Lusta Dick őrmester a vámpírok fogságába kerül, és ugye szívás előtt még egy utolsót fújni szeretne, mire a fővezér kifejti, hogy “Pedro amigo mio, ma is konzervvért iszunk, kár lenne ezért a tehetséges gyerekért” – nos, így vagyok én is Giró-Szász Andrással. Múlt héten a szokásos esti horror volt műsoron (“belenéztünk Kálmán Olgába”), ahol is a kormányszóvivőt próbálta meginterjúvolni a riporternő. Korábban több műsorban láttam Giró-Szászt, olvastam több elemzését, publikációját, és szakmailag mindig nagyon rendben volt, kifejezetten örültem, hogy egy tőlem ellenkező politikai nézeteket valló profitól is észérveket kapok, amiket ha kell, […]

1967 Shelby GT500 – Eleanor

Posted on 1 Comment

Ha azt mondom, Dominic Sena, gondolom, keveseknek ugrik be bármi is. Ha segítek kicsit, hogy Robert Duval, szerintem még mindig nem, de ha leírom azt, hogy Nicolas Cage és Angelina Jolie, szerintem jópár embernek beugrik a Tolvajtempó című film. Ezek ismeretében, ha azt mondom, Unikornis, esetleg Eleanor, közelebb leszünk a megoldáshoz? 1964 – ben járunk, amikor a Ford kitalálta a “pony car” stílust, ami gyakorlatilag egy megfizethető árú, kompaktabb méretű sportos autót jelentett. Válasz volt ez a Chevy Camarora, vagy a Plymouth Barracuda-ra. Ez lett a Ford Mustang, ami nevét a második világháborús repülőről, a P-51 Mustangról kapta a nevét. […]

Viszlát 2011!

Posted on 1 Comment

2011 tele volt nagy vödrökkel, azok meg teli fekáliával, amik aztán szépen sorban rám is borultak. Nem akartam én aláállni egyiknek sem, de aztán mégis, volt pár belőle, amit már én rántottam magamra. Most itt állok 2012 küszöbén, elmegyek mindjárt lezuhanyozni, és azon leszek minden erőmmel, hogy soha többet ne legyek szaros, még akkor sem, ha mások lefognak, és rám akarják kenni az anyagot. Nincs más vágyam a jövő évre. Boldogot minden kedves olvasómnak, már ha van még olyan 🙂

Klubrádió

Posted on 1 Comment

Kevesen vádolhatnak meg azzal, hogy stabil 2/3-os szavazó lennék, mégsem ez az, amiért most a Klubrádióról szeretnék írni pár sort. Néhány napja lett 10 éves a rádióadó, én akkor ismerkedtem meg vele, amikor a fővárosba kerültem. 3 olyan műsor volt, ami “rászoktatott” a hallgatására, kár, hogy ezekből ma már csak egy él. Nem nehéz kitalálni, mi volt az első, ami miatt képes voltam tovább autókázni haza a munkából, csak hogy a rádióban hallgassam. Igen, ez a Büntető mozidélután, Galambbal. Jómagam is készítettem filmes rádióműsort, de az, ahogy ezt a trailerek magyar-hangja csinálta, elsőrangú volt. Fanyar humor, éles kritikai hang, aki […]

Helyesíró memória

Posted on Leave a comment

Visszaolvasva az utóbbi időkben ide, illetve a filmkockára elkövetett írásaimat, rá kellett jönnöm, hogy egyre rosszabb a helyesírásom. Nem is elsősorban nagy hibákra gondolok, hanem inkább a kimaradt szótagokra, betűkre, idiótán megfogalmazott mondatokra. Jó, sosem tudtam írni, de ez most már nekem is szembetűnő. Ugyanígy vagyok a számokkal. Régebben nagy mennyiségben tudtam megjegyezni telefonszámokat is akár, ma jó, ha 4-5 megy fejből. Furcsa ez, mert néha úgy tűnik, a gondolkodásom sokkal gyorsabb, mint a memóriám, és tudom, hogy tudom, de mégsem. Öregszem, vagy mi.