Persze középsikolásként rájön az ember, hogy milyen jó lett volna a szülőkre és a tanárokra hallgatni.
Na nem azért, hogy így meg úgy készüljünk, tanuljunk sokat, legyünk a társadalom megbecsült tagjai, mert csak úgy teremtünk értékes produktumokat.
Igen, nem hallgattunk rájuk (legalább is én), és nem tanultam zenét. Nagyon későn, 15 évesen vettem a kezembe az első hangszert. Mármint nem szó szerint, mert elég nehéz lett volna. Dobolni kezdtem.
Elvarázsolt ez a hangszer, püföltem, játszottam rajta mindent, ami szembejött. Beatles, lakodalmas vagy Metallica, mindegy, csak próbálkozzak. Eljutottam egy szintig, onnan nem ment tovább - nem vagyok tehetséges, csak szorgalmas, és ez nekem nem volt elég. A dob abbamaradt.
A hangja még ma is elvarázsol. Imádtam a zenekari beállások során figyelni, állítani, kicsit a pergőre még, a műsorcín már sok, tegyünk még mélyet a lábdobra....
A minap ez szólt a fülesben, ahogy sétáltam kajálni. A szám második részében van egy dob. Baromira egyszerű, nem is szól embertelen jól, de mégis. Ez az, amiért még mindig elhomályosodik a tekintetem, ha meglátok egy szép szerelést.
Neved:
E-mail:
Az e-mail cím megadása kötelető, nem jelenik meg sehol!
Weboldal:
Emlékezz rám :
Köszönöm, ha hozzászólsz. Nem moderálok senkit és semmit, csak a nagyon trágár beszólásokat. Új funkció épült be, a commentedet a beírásától számított egy órán belül módosíthatod.
Beszólok