Ott voltunk mind a négyen, és együtt álmodtunk meg valamit. Közösen írtuk meg az első terveket, amikben rajtunk kívül senki nem hitt egy pillanatig sem. Mi voltunk azok, akik időt, energiát nem kímélve mégiscsak megvalósítottuk. Négyen léptünk be először a kapuján, sírtunk-nevettünk az első évek sikerein (de főleg sikertelenségein). Ott voltunk mindannyian, amikor az első embert kifizettük, aki nálunk-nekünk dolgozott. Együtt találtuk ki, hogy mit is lehetne kezdeni a további ötleteinkkel, az álmainkkal.
Túl jól sikerült, Mára ezek az álmok túlnöttek rajtunk. Túlnőttek a barátságunkon. Sosem hittem volna, hogy eljön az a pillanat, amikor már nem tudunk majd egymásban megbízni. Amikor elbeszélünk egymás mellett, mert egy "magasabb cél" jelenik meg. Magasabb, és néhányunk számára kevésbé fontos cél.
Nem szeretem a nagy szavakat, de egy kis világ dőlt össze bennem. Egy álom, ami nem csak az én álmom volt, hanem a Tiétek is, a miénk. Nem tudom, hogy valaha is tudok e még majd hinni benne.
Most nem megy, azt érzem.
lippije
2007.aug.05, 23:58
A pánikroham a világ legalattomosabb dolga.
lippije
2007.febr.21, 14:44
Amikor tegnap felhívott, hogy lesz mára egy meglepije, fogalmam sem volt, mit talált már ki megint. Délután színházba mentünk, sikerült jegyet szereznem a Rudolf második szereposztására is, kiváncsi voltam, milyen Dolhai a címszerepben. Reggel rácsörögtem, hogy mikor-hol találkozzunk, és akkor mondta, hosszú napra számítsak, mert Ő meg az esti előadásra kapott jegyet, szóval megnézzük az eredeti felálással is a darabot. Igen, Ő már csak ilyen idióta. Tökéletes páros lennénk:)
Az előadások között elmentünk kajálni, gyors ebsétáltatás, újra Rudolf, aztán agy levegőztetése. Először (és valszeg utóljára) vittem ki a visegrádi titkos helyemre. Megmutattam Neki a keresztet. Ott álltunk a borzalmasan giccses valami előtt, és éreztem, vár valamire. Ránéztem, de nem mondtam semmit. Megfogtam a kezét, visszakisértem a kocsihoz, hazavittem, szavak nélkül köszöntünk el egymástól, de abban a csókban benne volt minden. Minden, amit átéltünk együtt.
Most úgy érzem, megint elcsesztem. Fáradt vagyok, fáj a hátam a sok üléstől. Nézem a halaim, látszólagos boldogságban úszkálnak az akváriumban, kergetik egymást, játszanak, esznek, van, amelyik már pihen a kavicsokon. A xifó kislány mintha máris hasas lenne, úgy látszik, egymásra találtak a fiúval. Szép pár.
A halak állítólag igen csökkent értelmi képességgel vannak megáldva. Azt sem fogják fel, hogy fogságban élnek, és csak egy kicsiny mikrokozmoszban élnek, négy üvegfal között.
Én látom a saját falaim, és sajnos föl is fogom, hogy fogságban tartnak. Bazi nagy kövek kellenének, hogy össze tudjam törni. Lehet, inkább szeretnék hal lenni.
Ugye etetsz és vigyázol majd rám az akváriumodban?
lippije
2007.febr.11, 02:07
Akkor nagyon szerettem ezt a klipet. Meg a szöveget is.
Rég volt. Talán igaz se volt.
lippije
2006.dec.27, 22:23
Anna.
lippije
2006.dec.16, 23:59
Jéghideg ágyban ébredek, tudod,
Fény mossa az éjszaka ráncait,
Tudom és érzem, hogy merre jársz,
Hiába hiszed, hogy nem vagy itt.
Most sokáig nem látlak, tudod,
Pedig nem vehetem le rólad a szemem,
Lepedõm markolja sóhajod:
Csak Te mondod így ki a nevem.
Az illatodban ülve várok egész nap,
Hogy szádban hozd el éltetõ vizemet,
Itt vagy velem, ahogy írom ezt a sort,
Ahogy szemedhez ér, én ott vagyok Veled!
(Én ott vagyok Veled!)
Többet nem tudok,
Csak Neked dúdolni halkan,
Néznek a csillagok,
Bennem most is béke van!
Álom-szakadék mélye vár,
Onnan is visszahív egy szó,
Dalt szül a súlyos félhomály,
Érzem, hogy sírni volna most jó.
Reszket a föld, ha hozzám ér,
Egy-egy békés gondolat,
Amit nekem küldesz el,
Amiben magad is benne vagy
(Benne vagy...)
Többet nem tudok,
Csak Neked dúdolni halkan,
Néznek a csillagok,
Bennem most is béke van!
Többet nem tudok,
Csak Neked dúdolni halkan,
Néznek a csillagok,
Bennem most is béke van!
Többet nem tudok...
Néznek a csillagok...
Többet nem tudok...
Csak Neked dúdolni halkan!
lippije
2006.okt.17, 21:03
Napok óta itt dübörög bennem. Tudom az igazságot, tudom, hogy mit tettél velem, felfogtam a lehetséges megoldásokat, nincs választásom. Kaptam egy pár szép órát, talán ajándéknak szántad, pedig tudtad, ez inkább büntetés. Tudtad, hogy fájni fog. Hideg, kegyetlen, már-már kimért színjáték volt, amirõl csak én hittem az elején, hogy vígjáték. Nem vagyok biztos benne, hogy megérdemeltem.
Miért?
lippije
2006.szept.04, 01:49
Tercsi, Fercsi, Kata, Klára... és valahány név a naptárban!
Akkor is ma van a világ legszebb nevének ünnepe. Fogok én még ezen a napon ünnepelni. Fogok!
lippije
2006.júl.26, 00:05
Te okos vagy, kedves blogolvasó. Segíts nekem!
Töltsd le
ezt a zenét, tegyél fel egy fülest, lehetõleg sötétben, és lehetõleg egyedül. Csavard fel a hangot, nyugi, nem fog üvölteni.
Várd meg, amíg énekelni kezd Elisabeth, aztán gondolj bele abba, hogy milyen érzés lehet az a tudat, hogy van valamid, amit nem birtokolhatsz.
Gondolkozz el azon, hogy Te mit tennél, ha a saját boldogságod érdekében tönkre kellene tenned egy olyan ember életét, akit mindennél jobban szeretsz. Tudod, csak akkor érheted el azt, amire vágysz, ha megteszed, de azt is tudod, ha nem teszed meg, akkor megmented a másikat, de Te szép csendben belehalsz.
Hallgasd ezt a számot kedves olvasó, és erõsíts meg benne, hogy jól döntöttem, amikor a halált választottam.
lippije
2006.júl.24, 23:01
Felteszed a gépet, bekötöd a cipõdet és futni kezdessz. Errõl szól az alapozás. Futni jó. Semmi sem tudja ilyen tökéletesen kitisztítani a lelked, az agyad. Ma is. Tele voltam érzelmekkel, félelemmel, rossz érzésekkel. Ma újra megaláztak,a földbe tapostak kegyetlenül, de nem tehetek senkinek sem szemrehányást, hiszen én ugyanezt teszem olyanokkal is nap, mint nap, akik nem ezt várják tõlem. Dühbõl futni nem jó. A futás elsõsorban szellemi megterhelés. El kell hitetned magaddal, hogy igenis, le tudsz futni 5 km-ert, vagy 10et, vagy egy maratont. Ez az igazán nehéz. Ha dühbõl futsz, nem tudod beosztani az erõdet, kidõlsz, és még idegesebb leszel.
Szépen fel kell építeni a dolgot. Ahogy haladsz,a gondolataid egyre haloványabbak lesznek, csak az lesz elõtted, hogy igen, tudsz futni, tudsz sokat futni, és teljesítheted a kért penzumot. Az elején még figyeled a társakat, akik hol elõtted, hol mögötted haladnak.
Egy idõ után már csak a pálya van, meg a lábad. Ha elhiszed, hogy nem nehéz a lábfejed, menni fog. Ma sem tudtam, mennyit futok. A dühbõl szép lassan megnyugvás lett, aztán üresség. Nem láttam, nem hallottam, csak azt éreztem, le kell futnom a távot.
Egy társam hangjára tértem magamhoz. "mit csinálsz Te hülye, már 20 perce vége az edzésnek, különben is, hogy mozog a térded?". Leveszed a gépet, a benne lévõ "térdnek" csúfolt valami a duplájára van dagadva, mert észre sem vetted, hogy valamikor korábban elcsúszott. Így futottál majdnem másfél órát. Nem normális.
Nem érdekel, kitisztultam. Nyugalom van bennem a zuhany alatt. Elköszönök, ma nem sörözünk, mindenki megy a dolgára. Felszálok a buszra, be a forgóba. Mellettem egy meleg pár ül. A srácok valami olyan hihetetlen figyelemmel és tisztelettel vannak egymás iránt, hogy ösztönösen is figyelni kezdem õket. Látszik, hogy csodálják a másikat. Csak egyszer találkoznék én is ilyen tiszta érzésekkel ... Leszállok a buszról, fogaim között elsziszegek egy bazmeget, pusztán irigységbõl.
Olyan az életem, mint egy friss könyvnek a könyvtárban. Sokan levesznek, néhányan belémlapoznak, van, aki kikölcsönöz, aztán rongyosra olvas, de mindig, minden alkalommal visszakerülök a polcra. Innen soha, senki nem fog megvenni. Majd talán egyszer bekerülök a kiárusítandó, leértékelt áruk közé. Ezt viszont nem szeretném megélni. Soha.
... és csak szól az a hülye dallam a fülemben. utálom.
lippije
2006.júl.11, 00:15
Beszólok